Kakukkfű

Annyi minden történt, és minden nagyon gyorsan, talán egy robbanás erejével felérő lökéshullám söpört végig az életemben. És akkor egy boltban találtam magam. Toltam a kocsit, és a listát néztem a telefonomról. Azon gondolkodtam, hogy most akkor félig üres a bevásárlókocsi, vagy félig tele?

Igazából minden hiányzott, és semmi se. De hogy mit kerestem pont akkor egy ABC-ben? Talán csak hogy történjen már valami, emberi díszletek kellettek, vagy inkább valami életszerű jelenetek, vagy arra hasonlító dolgok, hogy kiderüljön, tényleg élek-e, az a játék a sejtekkel az van-e még.

De vissza a listához. Mi is hiányzott annyira? Mivel semmim se volt, így akár mindent bepakolhattam volna a kocsiba. Szép is ez a kapitalizmus. Ha elveszíted mindened, csak egy megfelelő színű app kell, és mindent megvásárolhatsz újra. Lesz minden.

És akkor az jutott eszembe, hogy Uramisten! De hiszen egyetlen fűszerem sincs! De tényleg, egyáltalán nem volt még csak egy zacskó lejárt kakukkfű sem. Vagy legalább egy 1992-es leveskocka, de még az se volt.

És ekkor a fűszerpolcnál elkezdtem mindenből beborítani a kosárba. Tiszta amerika volt. Mehet minden, só, bors, kakukkfű, metélőhagyma, ami fűszer csak létezett, jött velem haza. Forint nem számít! Talán ha már lesz egy halom fűszerem, az valamerre elvezet! Késztet, hogy csináljak valamit. Hogy az élet talán nem is annyira szar, főleg ha már ettél valami finomat, amibe kell egy csomó frissen vásárolt fűszer. Akkor az igazi. 

Mert egy elvált férfinak nincsen túl sok mindene. Szétroncsolódott önbecsülés, veszteségélmény, gyász, üresség, harag, és hogy mint család már nem vagy (vagytok?) definiálható. Ezek maradtak, vagy még ezek is elvesztek, elinflálódtak valahol. Ami most vagy, az már csak valami szégyenteljes, nincsenek is rá jó kategóriák.

Definiálatlan száműzött vagy. Néha egyedül, néha hármasban. De az a legtöbb helyen csak semmi.

Család? Áh, dehogy, az értelmezhetetlen.

Ezt nem is lehet beárazni. De a kakukkfüvet… Azt igen.

Budai Krisztián

A kongás - következő fázis

A legutóbbi helyzetjelentéshez képest a monodráma már nem is monodráma, inkább életmese lett belőle, ugyanis az a bizonyos nagyon erős drámai szál hiányzik. Ettől függetlenül a szövegkönyv nagyjából kész, így is kerek a történet. Apróbb módosítások azért még lehetnek benne, de úgy érzem a lényegi munka lezárult ezzel kapcsolatosan. 

És mivel ez a nagyon fontos rész valamennyire jó készültségi állapotban van (tehát kiderül a mese honnan hová akar elvinni), elkezdtem a zenei részek tervezését. Zeneszerzésnek nem nevezném, inkább inspirációkat, ötleteket gyűjtök most csokorba, illetve próbálgatom mi az, ami működhet kottában és a hangszereken. Szeretném, ha a zene is emberközeli lenne, szinte tapintható, a közönség által megélhető, mintha ők is a részesei lennének.

Hamarosan jelentkezem a következő lépéssel!

Az előző írás megtalálható itt.

A kongás

A 2024-es évben a terveim szerint elkészül a következő önálló műsorom, ami egy zenés monodráma lesz. Egy kicsit zene, azon belül is ütőhangszeres instrumentális zene (mi más... 😺), egy kicsit színház, egy kicsit az élet, egy szelet magamból, az életemből. Kérdések, reflexiók az életről, önreflexiók, problémafelvetések, és néhol talán valamiféle válaszok is, vagy csak újabb kérdések. Az írás során kiderült számomra, hogy nem lesz elég általánosságokat belerakni, a saját ízlésem, a saját látásmódom, vagy éppen a megélt dolgaim nélkül ez csak egy klisés kacat lett volna, egy bóvli...

Nagyon szeretném, ha be is tudnám mutatni még ebben az évben a közönségnek. Egy próba előadás biztosan lesz is a terveim szerint nagyon limitált nézőszám mellett, szűk körben, a próbateremben.

A szöveg már magas készültségi állapotban van, több ismerősnek, barátnak kollégának is átküldtem különböző verziókat olvasásra, véleményezésre. Ha neked nem küldtem el, akkor bocsi. Dobókockával sorsoltam ki véletlenszerűen a neveket, és hát ez van. A zenei rész komponálását, vagy inkább az ötletelést is elkezdtem. Már félig-meddig él a mű, már belém tud rúgni.

Korábban elhatároztam ennek a műnek az elkészítését, de nem tudtam belekezdeni, túl nagynak éreztem a súlyát. Vagy talán még eddig nem éltem meg azokat a pillanatokat, amik kellettek a lángra lobbantásához. Úgy érzem, most összeállt minden. Vagy inkább csak az utolsó utáni pillanatig halogattam? Na mindegy, majd lehet hogy ez is kiderül...

Fogok még információkkal szolgálni a következő fázisokról is, amint lépett a dolog előre.

Béke poraira

Egy elkésett nekrológ.

"Kedves kollégák!

Megrendülten állok ma itt előttetek. Fájó szívvel kell búcsúznunk valakitől. Soha nem gondoltam volna hogy ez megtörténik, de mégis elérkezett. A szívem tele van bánattal. Nem ilyen sorsot szánt neki az ég.

Talán sokan féltünk, tartottunk is tőle. Keményen tudott leckéztetni. Aki megfelelt neki, talán büszke lehetett magára egy kicsit. Úgy 5 percig. 

De a puszta léte csak egy vicc volt. Egy diákcsíny. Néhány kivénhedt egyetemista borízű tréfája. Mégis mindenki elhitte. Hiszen olyan jól hazudtak róla. Addig volt értékelve, amíg a narratíva kitartóan a karjaiban ölelte. Most mégis megkapta a selyemzsinórt.

Kedves kollégák, kérem adózzunk emlékének ezzel a pillanattal: a portfóliónak."