Ütős kis beszélgetések 9. - Takács Márton (2017. 02. 06. online)
"Takács Márton ütőhangszeres előadóművésszel beszélgettünk egyik fellépése előtt Hajdúböszörményben többek között a Tabalá Dobkörről, Kolumbiáról, a Hálószoba Stúdióról, a Tumba y Quema zenekarról, a Szentpéteri Csilla Bandről, a konga allegréről és a Honvéd Palotaőrségről.
G: Marci, mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?
TM: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy olyan családba születtem, ahol alapvető dolog volt, hogy az általános iskola megkezdésekor a gyerek zenét is tanul. A szüleim ma már nyugdíjas mérnökemberek, lelkes műkedvelők, de zenélnek a mai napig. Édesapám brácsás, édesanyám és a nővérem is csellista. A tanulmányokra visszatérve, egy zenei általános iskolába kerültem. A szokásoknak megfelelően a rossz gyerekeket mindig az ütőtanárhoz, a legendás Balázs Oszi bácsihoz küldték. Egyértelmű volt, hogy nekem oda kell mennem… De amúgy is nagyon érdekelt az ütőhangszer, mert olyan érdekes volt, hogy nemcsak dobokon, hanem más eszközökön is játszanak. Oszi bácsi különböző darabokat írt, például konyhai eszközökre is. Ez nagyon tetszett nekem, és már 7 évesen elkezdtem hozzá járni. Ott sajátítottam el az alapokat. Nekem a tanulási folyamatban a legnagyobb élmény mindig is a közösségi zenélés volt. Oszi bácsinak az volt az alapelve, hogy ha a gyerek 3 értelmes hangot bátran le tud ütni egy hangszeren, akkor berakja őt egy zenekarba - a helyi ütős kamarazenekarba -, és ez volt ami engem igazából érdekelt. Sosem voltam olyan nagyon „gyakorlós”, szorgalmas dobos, viszont a zenekarba nagyon szerettem járni. Később Kovács Tiborhoz kerültem, aki abban az időben nagyon progresszívnak számított, mert jazz tanszakot is végzett, és ő már jazz-dobot is tanított. Nála főleg szerkózni tanultam. Egyszer komponált egy darabot egy versenyre, amibe hozott egy cserépdobot, amit a szomszédjától kért el. A szomszédai akkoriban voltak Tunéziában, és hazahoztak egy szuvenír cserépdobot – azt fontos megemlíteni, hogy alapvetően klasszikus ütőt tanultam –, és amikor megláttam azt a hangszert, akkor azt gondoltam, hogy „ez az én hangszerem, ezen nekem kell játszani!” Ez így is lett, abban a darabban én játszottam azon a hangszeren, mígnem egyszercsak beszakadt rajta a bőr. Valakivel újra kellett bőröztetni, és nagy nehezen kinyomoztam, hogy Perger „Guszti” fel tudja bőrözni a dobomat. Elmentem tehát hozzá, elvittem a hangszert, és akkor láttam meg a kongákat, és azonnal tudtam, hogy ez az, ami engem igazán érdekel. Rögtön megkértem, mutassa meg, hogy kell játszani rajta. Így ő volt az, aki elkalauzolt engem ebbe a „percussion” világba. Akkor kiestek a dobverők a kezemből, és onnantól fogva csak kézzel játszottam..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése